Itthon, Úton

Magyarország, Recsk (átmeneti bázis a szüleimnél), éjjel két óra. Itt az ideje, hogy írjak. Hogy kerülök ide? És miért pont ide hogy kerülök? És miért éjjel kettőkor írok? És tovább olvasod?

A Vég Kezdetének Eleje

A motortúra után 21 napot töltöttem Anamurban. 21 nap után szabadítottam ki magam a Paradicsomból. Nem ment könnyen, de sikerült. Most újra Isztambulban vagyok, a Boszporusz partján ülök egy teázóban. Sötétedik, esik, hideg van. Ez nem az az Isztambul, amit itthagytam másfél hónapja. Ez jobban tetszik - túristákat fémkeresővel is nehezen lehet találni - engem viszont megtalálnak a helyiek.

Száz

Ma van az utazásom századik napja. Nem számolom a napokat, de van, aki igen - tegnap írt is egy nagyon kedves levelet. Ez lesz tehát a nap arra, hogy újra írjak, újra jelentkezzek. Ugyanannál az asztalnál írom ezt a bejegyzést, mint az előző kettőt. Ez azt is jelenti, hogy jóval több, mint két hete letanyáztam ebben a kempingben - és még mindig eszem ágában sincs továbbállni. Vagy talán az egyik kis ágacskában. Talán.

A Miért-ne Gomb

Fel szokott merülni bennem néha egy-egy esztelen ötlet, hogy ezt vagy azt de jó lenne kipróbálni, megcsinálni, teljesíteni, véghez vinni. Másodpercekkel később persze beindul az okoskodás, hogy á, azt nem lehet, az nekem túl sok, nem menne, hülyeség, nincs értelme - ezer meg ezer kifogás. Ezen segít, ha rácsapok a miért-ne gombomra és lesöprök mindenféle ellenvetést és kifogást az asztalról, majd rávágom az ötletre: "Tényleg, miért ne?!".

Banánbázis

Amolyan galériafrissítő írásnak szánom ezt - régen írtam, kicsit bejelentkezek. Most éppen Anamurból, egy szuper kempingből. Ha felnézek a billentyűzetből, homokos tengerpartot és a tengert látom, a háttérben pedig Ciprust - ma tiszta az idő és nincs szélvihar. Az asztalon mellettem másfél kiló, helyi termésű banán. Újabb ittragadós helyet találtam.

Hovatovább

Egy gyönyörű helyen kempingezem Ayaşban, Törökország déli partján. A sátram a parton, egész éjjel a tenger zúgása simogatja tudatalattimmal összekapcsolt érzékszerveimet. Süt a nap, sehol egy felhő, van vagy 30 fok, kellemes szél fúj. Egy kis fedett teraszon ülök, szőnyegeken, puffokon, és arra gondolok, hogy egyelőre nem akarok tovább tekerni. A Budapest-Isztambul sztorinak rég vége, de terveim vannak bőven, és írni is van miről.

Kutyául

Még mindig nem tértem magamhoz, úgy írom ezt. Az Ala hegység lábánál, egy tiszta kis kempingben tanyázok, és még érzem az ereimben az adrenalinfröccs utóhatását: éppen hogy lélegezni van erőm - mint ha kétszáz km-t tekertem volna, úgy vagyok. Meghajtottak, de rendesen. Nem kutyák. Ezek nem kutyák voltak. Amik megkergettek, nálam már nem férnek bele a kutya kategóriába.

Kappadókia - Isztambul: 2:1

Egy rövidet írok - amolyan galériafrissítőset - most viszonylag sokat fotóztam. Volt egy jó Isztambul ralim a szállásomról a buszpályaudvarra a felpakolt géppel. Volt egy jó 11 órás buszutam Isztambulból Nevsehirbe, Göremébe, ahol az elmúlt napokat töltöttem. Volt három szuper napom Kappadókiában: nyugiban, kirándulósban, németeimmel találkozósban, útvonaltervezősben.

Mr. Vertigo

Ahelyett, hogy a világ egyik legszebb, legelragadóbb városát járnám, egy kávézóban ülök. Az imént fejeztem be és tettem te Mr. Vertigot - nem tudok mit tenni, ehhez volt kedvem, olvasni éjjel és alig aludni és olvasni nappal - elrepülni a 20-as, 30-as évek Amerikájába. És mi történik? Megint a könyvek, megint a könnyek.

Csalás

Csalni fogok. Buszra szállok - ez a terv, most, ebben a pillanatban. Úgy döntöttem, nem keménykedek, és kihagyom a dél-keleti részt, a medvevadász-kutyusost, az aknásat, a kurdos-balhésat. Ehelyett egy huszárvágással bebuszozom középre, Kappadókiába (mondjuk Nevshehirbe, vagy Görmébe), ott szétnézek, majd letekerek dél felé, az Ala-hegység oldalában. Ez a terv, most éppen.

Török-zúzok

Isztambul. Egy kis megérkezés. Egyelőre semmi más. Furcsa, üres érzés. A három nap alatt, amíg Edirnéből idáig tekertem, nagyon kimerültem. Mikor a Belmekenre másztam a bicajjal, azt írtam, hogy az volt a legnehezebb rész. Azt is írtam, hogy Isztambul már szinte itt van a sarkon. Erre jön egy dimbes-dombos, "sima" 250 km-es szakasz, és kikészülök, teljesen-de-teljesen-de-teljeee-sen!

Gondolatfüzet

Törökország, Edirne. Idáig megvolnánk. A nehezebb rész most jön: villog a kurzor előttem, és nem tudom, mit írhatnék. Annyi minden történt, és annyi mindent nem írtam le. Viszont menet közben készítettem néhány jegyzetet, ezeket előveszem most, hátha segítenek. Szóval, igen, gondoltam, kiszúrok ezzel a jelenséggel, hogy csak lesem a villogó kurzort, az agyamban lüktetnek az élmények szedett-vedett szavakkal való béna leképezései - egyik verzió szégyenteljesebb, mint a másik - úgyhogy gondolatjelezni kezdtem, egy füzetbe, tollal, útközben, meg-megállva. Íme.

Bakancs Betörés a Belmekenen

Azt ígértem, hogy nem fogok ittjártamdeszépvolt, ottvoltamdejóvolt blogot írni, de a mai nap töményre sikerült. Annyira, hogy leragadó szemeim ellenére úgy döntöttem, írok, még akkor is, ha nem vagyok net közelében. Szóval a mai nap, igen, mekkora ajándék volt! Felkeltem a Belmeken Hotelben és felhúztam végre a túracipőm, amit idáig cipeltem anélkül, hogy hordtam volna - a flipflop és a SIDI (a bringás cipőm) minden helyzetet megoldottak idáig. Idáig.

Malko Po Malko

Szófia, megint és még mindig Szófia! Ó, mennyire szeretem Szófiát, Bulgáriát, a bolgárokat! Jó itt lenni, a fehérzöldpirosban, a testvérség-érzés közepén. Ez az érzés megvan bennem azóta, mióta először itt jártam. Közvetlen rokonaimnak tartom a bolgárokat, nem tudok mit tenni. Vagyis de, tudok. Írok erről, és másról is, lassan, apránként, malko po malko.

Tíz nap itt, tíz nap ott

Az történik, hogy gyorsan írok egy keveset. Kicsit elbaltáltaztam az elmúlt napokat és a lehetőségeket, hogy írjak. Most éjjel fél kettő van bolgár idő szerint. Egy pici család pici konyhányájak pici dikóján ülök és gépelek, végre. A pici családról röviden annyit, hogy minden egyes tagjának akkora szíve van, mint egy bálnának - amitől szinte folyamatosan zavarban vagyok.

Kecsap

Ezt írtam abban a levélben, amit az első CouchSurfing vendéglátómnak küldtem, hogy miért is szeretnék még egy napot Craiovában tölteni. Hogy catch up with my writings and notes and photos... Érdekes szitu lett a vége, mindenképpen tanulságos, és kellemes és vidám történet.

Lassulás gyorsulás közben

Craiova. A főtér egyik szegletében ülök, offline vagyok, direkt, hogy írjak, ne netezzek. A gondolataim most éppen egészen összevisszák, de elkezdem oldalra fésülni őket, hogy rend legyen. Egyébként pedig várok egy SMS-t, az első CouchSurfing vendéglátómtól. Remélhetőleg írni fog, hogy hol legyek és mikor. Ja, és este fél tízre az Irish nevű kocsmában is jelenésem van. Mindjárt kifejtem, hogy is jutottam idáig.

Többen, egyedül

Két nap gyulafehérvári nyugi után elkezdtem mocorogni, hogy jó itt, de mennem kell. Ez úgy jött. Igaz, már tudtam, hol lehet és érdemes olcsón finomat ebédelni, melyik kereszteződésben mikor vált a lámpa és mikor lehet átsurranni, melyik boltban érdemes kaját venni, hogy hívják a zabot románul és hogy milyen jó kis kocsma a "Friends" wifizni. Egészen jól összehaaverkodtam a vár kertészével, egy idő után én rántottam be neki a fűnyírót, mert nem bírta a karja. Ilyenek. Aztán hopp, el.

Csakúgyos

A kutas a román határon
Ugratás a kamion elől az E60-on
A gyümölcsárus néni az E60-on / kertvégi kemping
A férje, az öreg bringamániás
A száz éves Semperit gumi, amit adott (az van most hátul)

Lesutól Gyulafehérvárig - gondolatok az út széléről

Nagyon furcsán érzem magam. Annyi minden történt egy hét alatt, mint máskor egy hónap alatt sem. Ez biztosan mindenkinek ismerős érzés, mikor utazik az ember, ez van. Besűrűsödnek a dolgok (mikor az előbb éppen kisimulni látszottak?). Annyira, hogy nem is tudom, mit írjak. Sok útibeszámolót és blogot olvastam, a legtöbb közülük számomra unalmas - nem szeretnék beállni a sorba. Ha annyi történik, hogy este leesek a bicajról, utolsó leheletemmel leírom, hogy itt és itt jártam, ezt és ezt láttam, ennyire és ennyire volt szép - azt gondolom, annak semmi értelme.

Túlélés és támogatás

Sokan kérdézték és kérdezik most is, hogy tényleg egyedül utazom? Az veszélyes, és magányos, nincs kivel beszélgetni - mondták, mondják. Valamennyire igazuk van, bár indulás óta rengeteg barátságos és jó fej figurával találkoztam.

Kisimulni látszanak a dolgok

Legalábbis most így érzem. Igaz, tegnap este Debrecenbe érve, miután találtam egy klassz kis kempinget, nekidöntöttem a bicajom egy fának és telefonáltam egyet - beszélgetés közben, a mozdulatlan bicajon elpattant ketteske, az újabb küllő. Isten hozott téged is, ó, de jó, hogy jössz - gondoltam. Egyértelművé vált a dolog: a hátsó kerekem tökéletesen alkalmatlan ekkora teher viselésére. Amikor egy (két?) éve túráztam ugyanezzel a beállítással, 5 kilóval ha könnyebb volt az egész cucc. Úgy látszik, itt a határ.

Küllőkiller

Egy tiszafüredi kempingben, óriás jegenyefák közt egy kerti asztalnál ülve pötyögök éppen a kis gépen. Úgy döntöttem, itt töltök egy egész napot, kihasználva a megtervezetlen út előnyeit.

Technikaóra - csak kockáknak!

Jól elhatároztam, hogy menet közben is írni fogok, hosszabb beszámolókat is készítek, fotóalbumokat töltök fel, esetleg videókat is. Van egy laptopom, de az nagy és "nehéz" (laptop léptékben amúgy az 1,2 kg nagyon könnyűnek számít) és csak egy-két órát megy akksiról. Elkezdtem tehát keresni egy olyan masinát, ami arra elég, hogy útközben tudjak netezni és hosszabb szövegeket írni, és viszonylag könnyű.

Miért tartom fontosnak, hogy írjak az utamról...

Uhh, először is - nagyon furcsa angolul és magyarul is írni ugyanarról, de egyelőre megpróbálom mindkettőt, hanyagolva a fordítgatást. Szóval, amikor lecsengett a nagyon durva és sűrű és stresszes része a munkámnak, egyre több időm volt munkaidőben netezni (ez egy újabb bejegyzést érdemelne, hogy vajon hány ember tölti el napjainak mekkora részét multiknak és nem-multiknak dolgozva, hogy netezik).

Terveim szövődményei

Ma kaptam egy tippet, hogy nézzek meg egy oldalt, ahol egy tíz napos törökországi körutazás leírása szerepel. Belebotlottam Mevlana (Rumi) nevébe. Minden bizonnyal beleveszem az útitervembe Konyát.

Újraindító

A történet röviden: imádok bringázni. Hamarosan, 2011 július 31-én el is indulok egy bicajtúrára. Az első cél Isztambul.

A miértekről és hogyanokról angolul kezdtem el írni, itt. Mielőtt az a bizarr helyzet állna elő, hogy a saját angol írásomat fordítanám vissza magyarra csak azért, hogy egy egységes, kétnyelvű blog szülessen, inkább újraindítom a naplózást összefoglalva, mikről is írtam idáig. Olvass tovább!