Mr. Vertigo

Ahelyett, hogy a világ egyik legszebb, legelragadóbb városát járnám, egy kávézóban ülök. Az imént fejeztem be és tettem te Mr. Vertigot - nem tudok mit tenni, ehhez volt kedvem, olvasni éjjel és alig aludni és olvasni nappal - elrepülni a 20-as, 30-as évek Amerikájába. És mi történik? Megint a könyvek, megint a könnyek.

Csalás

Csalni fogok. Buszra szállok - ez a terv, most, ebben a pillanatban. Úgy döntöttem, nem keménykedek, és kihagyom a dél-keleti részt, a medvevadász-kutyusost, az aknásat, a kurdos-balhésat. Ehelyett egy huszárvágással bebuszozom középre, Kappadókiába (mondjuk Nevshehirbe, vagy Görmébe), ott szétnézek, majd letekerek dél felé, az Ala-hegység oldalában. Ez a terv, most éppen.

Török-zúzok

Isztambul. Egy kis megérkezés. Egyelőre semmi más. Furcsa, üres érzés. A három nap alatt, amíg Edirnéből idáig tekertem, nagyon kimerültem. Mikor a Belmekenre másztam a bicajjal, azt írtam, hogy az volt a legnehezebb rész. Azt is írtam, hogy Isztambul már szinte itt van a sarkon. Erre jön egy dimbes-dombos, "sima" 250 km-es szakasz, és kikészülök, teljesen-de-teljesen-de-teljeee-sen!

Gondolatfüzet

Törökország, Edirne. Idáig megvolnánk. A nehezebb rész most jön: villog a kurzor előttem, és nem tudom, mit írhatnék. Annyi minden történt, és annyi mindent nem írtam le. Viszont menet közben készítettem néhány jegyzetet, ezeket előveszem most, hátha segítenek. Szóval, igen, gondoltam, kiszúrok ezzel a jelenséggel, hogy csak lesem a villogó kurzort, az agyamban lüktetnek az élmények szedett-vedett szavakkal való béna leképezései - egyik verzió szégyenteljesebb, mint a másik - úgyhogy gondolatjelezni kezdtem, egy füzetbe, tollal, útközben, meg-megállva. Íme.

Bakancs Betörés a Belmekenen

Azt ígértem, hogy nem fogok ittjártamdeszépvolt, ottvoltamdejóvolt blogot írni, de a mai nap töményre sikerült. Annyira, hogy leragadó szemeim ellenére úgy döntöttem, írok, még akkor is, ha nem vagyok net közelében. Szóval a mai nap, igen, mekkora ajándék volt! Felkeltem a Belmeken Hotelben és felhúztam végre a túracipőm, amit idáig cipeltem anélkül, hogy hordtam volna - a flipflop és a SIDI (a bringás cipőm) minden helyzetet megoldottak idáig. Idáig.

Malko Po Malko

Szófia, megint és még mindig Szófia! Ó, mennyire szeretem Szófiát, Bulgáriát, a bolgárokat! Jó itt lenni, a fehérzöldpirosban, a testvérség-érzés közepén. Ez az érzés megvan bennem azóta, mióta először itt jártam. Közvetlen rokonaimnak tartom a bolgárokat, nem tudok mit tenni. Vagyis de, tudok. Írok erről, és másról is, lassan, apránként, malko po malko.