Tíz nap itt, tíz nap ott

Az történik, hogy gyorsan írok egy keveset. Kicsit elbaltáltaztam az elmúlt napokat és a lehetőségeket, hogy írjak. Most éjjel fél kettő van bolgár idő szerint. Egy pici család pici konyhányájak pici dikóján ülök és gépelek, végre. A pici családról röviden annyit, hogy minden egyes tagjának akkora szíve van, mint egy bálnának - amitől szinte folyamatosan zavarban vagyok.

Kecsap

Ezt írtam abban a levélben, amit az első CouchSurfing vendéglátómnak küldtem, hogy miért is szeretnék még egy napot Craiovában tölteni. Hogy catch up with my writings and notes and photos... Érdekes szitu lett a vége, mindenképpen tanulságos, és kellemes és vidám történet.

Lassulás gyorsulás közben

Craiova. A főtér egyik szegletében ülök, offline vagyok, direkt, hogy írjak, ne netezzek. A gondolataim most éppen egészen összevisszák, de elkezdem oldalra fésülni őket, hogy rend legyen. Egyébként pedig várok egy SMS-t, az első CouchSurfing vendéglátómtól. Remélhetőleg írni fog, hogy hol legyek és mikor. Ja, és este fél tízre az Irish nevű kocsmában is jelenésem van. Mindjárt kifejtem, hogy is jutottam idáig.

Többen, egyedül

Két nap gyulafehérvári nyugi után elkezdtem mocorogni, hogy jó itt, de mennem kell. Ez úgy jött. Igaz, már tudtam, hol lehet és érdemes olcsón finomat ebédelni, melyik kereszteződésben mikor vált a lámpa és mikor lehet átsurranni, melyik boltban érdemes kaját venni, hogy hívják a zabot románul és hogy milyen jó kis kocsma a "Friends" wifizni. Egészen jól összehaaverkodtam a vár kertészével, egy idő után én rántottam be neki a fűnyírót, mert nem bírta a karja. Ilyenek. Aztán hopp, el.

Csakúgyos

A kutas a román határon
Ugratás a kamion elől az E60-on
A gyümölcsárus néni az E60-on / kertvégi kemping
A férje, az öreg bringamániás
A száz éves Semperit gumi, amit adott (az van most hátul)

Lesutól Gyulafehérvárig - gondolatok az út széléről

Nagyon furcsán érzem magam. Annyi minden történt egy hét alatt, mint máskor egy hónap alatt sem. Ez biztosan mindenkinek ismerős érzés, mikor utazik az ember, ez van. Besűrűsödnek a dolgok (mikor az előbb éppen kisimulni látszottak?). Annyira, hogy nem is tudom, mit írjak. Sok útibeszámolót és blogot olvastam, a legtöbb közülük számomra unalmas - nem szeretnék beállni a sorba. Ha annyi történik, hogy este leesek a bicajról, utolsó leheletemmel leírom, hogy itt és itt jártam, ezt és ezt láttam, ennyire és ennyire volt szép - azt gondolom, annak semmi értelme.

Túlélés és támogatás

Sokan kérdézték és kérdezik most is, hogy tényleg egyedül utazom? Az veszélyes, és magányos, nincs kivel beszélgetni - mondták, mondják. Valamennyire igazuk van, bár indulás óta rengeteg barátságos és jó fej figurával találkoztam.

Kisimulni látszanak a dolgok

Legalábbis most így érzem. Igaz, tegnap este Debrecenbe érve, miután találtam egy klassz kis kempinget, nekidöntöttem a bicajom egy fának és telefonáltam egyet - beszélgetés közben, a mozdulatlan bicajon elpattant ketteske, az újabb küllő. Isten hozott téged is, ó, de jó, hogy jössz - gondoltam. Egyértelművé vált a dolog: a hátsó kerekem tökéletesen alkalmatlan ekkora teher viselésére. Amikor egy (két?) éve túráztam ugyanezzel a beállítással, 5 kilóval ha könnyebb volt az egész cucc. Úgy látszik, itt a határ.

Küllőkiller

Egy tiszafüredi kempingben, óriás jegenyefák közt egy kerti asztalnál ülve pötyögök éppen a kis gépen. Úgy döntöttem, itt töltök egy egész napot, kihasználva a megtervezetlen út előnyeit.