Lassulás gyorsulás közben

Craiova. A főtér egyik szegletében ülök, offline vagyok, direkt, hogy írjak, ne netezzek. A gondolataim most éppen egészen összevisszák, de elkezdem oldalra fésülni őket, hogy rend legyen. Egyébként pedig várok egy SMS-t, az első CouchSurfing vendéglátómtól. Remélhetőleg írni fog, hogy hol legyek és mikor. Ja, és este fél tízre az Irish nevű kocsmában is jelenésem van. Mindjárt kifejtem, hogy is jutottam idáig.

Először is: az van bennem, hogy ha most leülnék és elkezdenék írni, úgy érzem, három éjjel és három nappal (igen, mint a legkisebb királyfik a mesékben) tudnám folytatni. Ennyi időm viszont nincs. Azért megpróbálkozom valamennyi írással.

Lorenz, Matthias, Sarah

Ott hagytam abba, hogy Trance-Fogaras (haha). A németeim rávettek, hogy ne nagyon izéljünk, dobjuk oda magunkat a hegynek, aztán meglátjuk, meddig jutunk. 1500-ra mentünk fel, ami első nekifutásra (70 km bemelegítés után) nem is rossz. Út közben találkoztunk Lorenzzel, a svájci pálcikaemberrel (ó, tezsvééérem!). Cuppra pakolt bicajjal kolbászolt Erdélyben, és ha már összefutottunk, úgy döntött, feljön velünk. Aztán visszagurul ugyanazon az úton, mert neki a másik oldal nem jó irány... Szóval felteker. Csak úgy, hogy tekerjen, hogy velünk legyen. Hogy végre tudjon beszélgetni német ajkúakkal. Felteker, aztán leurul. Ennyi. Miért ne? Végülis csak 2060 m körül van a passzázs, magasabbra nem lehet menni. Oké, lökött gyerek, gyere, persze, rakjad!

Kanyar

Jól esett együtt kempingezni a hegyoldalban. Éjjel 5 fok körül volt, már este is kesztyűsapkasállal támadtam. (Itt, ezen a ponton meg kellett szakítanom az írást, jött a fent említett SMS, mennem kellett azonnal - így két nappal később folytatom a sztorit, már Bulgáriában, Vidinben).

Már útra készen

Nyitok is egy új bekezdést. Furcsa folytatni egy félbehagyott szöveget, de most ezt teszem. Szóval Fogaras, németek, a svejci, meg Gergőke. Szuper volt feltekerni, alig éreztem meg, nem ez a nehéz rész ezen a túrán. A nehéz rész az volt, hogy másnap megvártuk a napot, ami a hegyek közt csak 10 körül kezdett ránk sütni, hogy bemelegedjünk, megszáradjanak a sátrak. Így dél körül indultunk neki a maradék mászókának. Én fel-alá szaladgáltam, ugyanis azt a megbízatást kaptam, hogy csináljak egy használható videót a németekről, ahogy küzdik fel magukat, meg persze a háttérben szép legyen a táj, és szóljak a rendezőnek is, hogy melegszendviccsel várja őket a tetőn. Ja. Na mindegy, igyekeztem, ahogy tudtam.

Északi oldal

Ha tartanám az ígéreteimet, akkor kézen járva kellett volna felmásznom a Fogarasra, ugyanis a Nagyszeben alatti kempingben, az álom-túragép gazdájával összefutottam végül (ugyan nem programozó, de ő is jól otthagyott mindent és tekereg Európában - viszont éppen egy-két hónpra letelepedett a kempingben dolgozni), váltottunk pár szót. Azt mondta, a Transzfogaras hétvégén eléggé tele van. Mármint autókkal. Néha dugó is kialakul. Hogy micsiri? Dugó?

Kocsisor, már a déli oldalon

Megbeszéltem ezt a kedves németeimmel, de úgy döntöttünk, mégis megyünk. Nagyon kemény volt az egész. Nagykörút, péntek délután ötkor. Álló kocsisor. Tekerünk fel, gyönyörű táj, 1500-ról 2060-ig kb., életem hágócskája, és akkor hopp, nedudálj, menjarréb, mitizélsz, húzódjmárle - mint a városban, lépésben, el az álló kocsisor mellett, füst, kuplungszag, 160-as pulzus. Nem kevés lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy ne kezdjek beszólogatni az autósoknak, hogy ugyan tényleg, mit csinálnak itt? És hogy mit csinálnak? Ugyanazt, mint nálunk Dobogókőn és Mátraházán a legtöbb autós "turista". Kirakják magukat a tetőn, esznek egy sajtos-tejfölöst meg két hamburgert mindennel, majd legurulnak a túloldalon. Jelen esetben képesek három-négy órát ülni ezért a csúcsra vezető dugóban, majd újabb órákat képesek sorban állni lefelé is. Svájci barátunkat nem győztük magához téríteni, hogy igen, ébredjen fel, ezt nem álmodja, tényleg ez a szitu. Nah, ha valaki, hát ő nem szokott ilyesmihez.

"Ezek az autósok... Nem értem."

Na jó, elég az autósok és a román kirándulási kultúra szapulásából. Mondjuk ezt le kellett írnom ahhoz, hogy érthető legyen, hogy délben indulva hogyan történhetett meg az, hogy tekertem 150 km-t sötétedésig. Hát így, idegből. Annyira le akartam lépni erről a hegyről, hogy kb. alig álltam meg. Pengetek lefelé a Fogaras északi oldalán, este hat van, lassan szállást kéne keresni... Meglátok egy táblát, Drakula kemping, zuhany, wifi - á, majdnem ötvennel megyek, nem állok meg, amúgy is Argesen csak találok valamit, az már csak 30 km, nem fogok fékezni. Találtam is - akkora fesztivált és dajdajt és Daciaosztagokat és dinnyézést és óbégatást és füttyögést és csurig teli szállókat és utcákat és térdig érő szemetet és hőbörgést és füttyögést, hogy úgy döntöttem, nem állok be fesztiválozni, lépek tovább. Már sötétedett, és csak azt tudtam, hogy itt nem tudok megszállni, és hogy a környékben olyan falvak vannak, ahol nem sok esélyem lesz aludni. Kezdtem szapulni magam, hogy miért akarok mindig annyit menni, miért nem elég 80 km, miért nem volt jó a Drakula kemping... Mindegy, már benne voltam a levesben. Aztán megálltam egy háznál, bekérdeztem az öreg beszélgető néniket, hogy kempingről tudnak-e. Előkerült az egyik néni fia, tudott is angolul, tudott is kempingről, még egy 30-as. Ő, izé, oké, 10-re odaérek, nem baj. Jó arc volt, adott három almát (figyeld, mint a mesében!) és instrukciókat, hogy merre, hogy, hová, hol. Nekivágtam, tekertem, tovább szapultam magam, hogy kb. már alhatnék a Drakula kemping biztonságos ölelésében, de én itt vagánykodok a naplementében, figyelem, ahogy esti vonításukra indulnak a kutyák, kezdenek bandázni, mondják, hogy figyeld, jön a Hold, Úúú! Kösz, kutyák, látom én is, hogy jön a Hold, na de ez van.

Itt el lehet engedni

A kemping persze sehol, csak szerpentines emelkedők, izzadás. Aztán az egyik kanyarban egy sátor, két Dacia, semmi dajdaj. Nézzük csak! Visszakanyarodok, két idősödő pár, tüzet raknak, sütögetnek - jó arcoknak tűnnek, mondják is, hogy itt éjszakáznak. Á, remek, akkor csak tessék szépen vigyázni rám is, mert én is itt fogok éjszakázni. Az első holdsugarakban feldobtam a sátram és húztam "aludni". Ez persze nem jött össze, ugyanis minden második autóból üvöltöztek ki az emberek, bennük volt a bugi, hogy mindjárt Argesbe érnek, ott pedig aztán nem hagyják annyiban a dolgokat, lesz nemulass, pontosabban lesz mulass! Így másnap kicsavarva, minimál alvással indultam tovább, korán reggel.

Vidrau tó (még a Fogarasi Havasokban)

Huhh, kicsit hosszúra nyújtottam a sztorizást - lassan be is fejezem ezt a bejegyzést, aminek kezd semmi köze sem lenni a címéhez, pedig azzal egy egészen fontos dolgot akartam mondani. Nah, folytatom, ha hosszú lesz, hát hosszú lesz...

Háttérben a Fogarasi Havasok

Szóval másnap megindultam korán, és unalmas tájon tekertem 150 km-t Craiováig, tűző napon, reggeltől estig. Nem akartam tovább kempingezni, kellett már egy zuhany, kellett a város - inkább kicsit megnyomtam. Így becsurogva Craiovába találtam egy szállót (sajnos a városok közelében szinte sehol nem volt kemping), kivettem egy szobát, és annyit fizettem érte, mint előtte összesen a két hét alatt abban a néhány kempingben, ahol jártam. Fájt egy kicsit, de jól esett a zuhany, a net a szobában, a csetelés tesómmal és a szüleimmel.

Délnek tartok a naplementében

Megpróbálok visszakanyarodni a címhez. Azt vettem észre magamon, hogy egyre többet tekerek egyes napokon, egyre töményebben történnek a dolgok, egyre sűrűsödnek az élmények, én pedig közben egyre lassabban, mégis alaposabban, nyugodtabban követem az eseményeket. Nagyon érdekes érzés. Azt kezdem észrevenni, hogy mindig szépen megoldódnak a dolgok. Idáig legalábbis így történtek. Amikor valami miatt izgulni kezdtem (pl. a fenti rámsötétedős sztori, vagy a kihasadt külső, vagy a kitört küllő), kiderült, hogy felesleges volt aggódnom. Egyre többször élem át ezt, és azt hiszem, egyre kevesebbet aggódom, emiatt egyre nyugodtabb vagyok, egyre kevésbé vagyok kapkodó.

Craiova - első benyomások, benyomódások

Á, igen, még egy apró történet, és befejezem ezt a posztot, ami Craiovában kezdett íródni, majd egy craiovai történettel ér véget. Szóval a méregdrága hotel után, másnap, a felcuccolt bicajjal a városnéző kanyargáson befordultam egy utcába és beleakadtam egy kis autdór boltocskába. Benéztem, hogy van-e Bulgária térképük - persze nem volt, viszont a srácok beszéltek angolul, kérdezték is, hogy mit csinálok ezzel a szörnyeteg bicajjal... Az egyikük azt mondta, eljön velem, megmutatja, hol van könyvesbolt, segít térképet szerezni. Mászkáltunk a városban, dumáltunk közben, jó arc volt. Beugrottunk egy boltba is kaját venni, pénztárnál sorban állni. Sorban állás közben vettem észre magamon azt, amit próbálok itt kinyögni. Az előttünk álló néni az elképzelhető összes nénis bénázást lejátszotta, amit nénik a pénztárnál le tudnak adni, gondolom, ilyet mindenki látott már. A mögöttünk álló szobafestő figura kezdett egyre türelmetlenebb lenni, ahogy az emberem is, aki elkísért. Na nem mint ha sietett volna vissza a boltba, mert még tett velem pár kanyart a városban - egyszerűen rettentően bosszantotta őket az, hogy nem pörög a sor a kasszánál. Bennem pedig egyre erősödött az az érzés, hogy részemről akár még három évig is keresgélhet a néni a tárcájában apró után, megvitathatják a pénztárossal, hogy melyik zsömlét nem kéri a néni hogy elég legyen a pénz, vagy hogy mégis a zsömle és a párizsi nem, vagy inkább a karalábét hagyja ott - csak álltam, és türelmetlenségnek a legapróbb nyomát sem találtam magamban.

Jövés-menés és nyugi Craiovában

Lehet, hogy ehhez az kellett, hogy dugóban keljek át Erdély egyik legszebb hegységén, hogy késő este bizonytalan vizeken aggódjak azon, hol fogok aludni, hogy néha vicsorgó kutyák kergessenek, és hogy naponta 6-7-8 órát tekerjek. Akárhogy is van, az a pillanat és az az érzés a kasszánál, bármennyire apró és jelentéktelen dolog is, számomra kedves és értékes jelzés arról, hogy úton vagyok, hogy jó úton vagyok.