Budapest - Isztambul - magyarul

2011. szeptember 24., szombat

Török-zúzok

Isztambul. Egy kis megérkezés. Egyelőre semmi más. Furcsa, üres érzés. A három nap alatt, amíg Edirnéből idáig tekertem, nagyon kimerültem. Mikor a Belmekenre másztam a bicajjal, azt írtam, hogy az volt a legnehezebb rész. Azt is írtam, hogy Isztambul már szinte itt van a sarkon. Erre jön egy dimbes-dombos, "sima" 250 km-es szakasz, és kikészülök, teljesen-de-teljesen-de-teljeee-sen!

Edirne és Isztambul között van egy autópálya, ami nekem nyilván nem pálya. Ezzel párhuzamosan van egy autóút, ahol a spórolni vágyó kamionosok döngetnek - köszi, nem kérem. És van egy kicsit hosszabb, kacskaringósabb út északra, kb. alig-forgalommal. Na gyerünk, ez lesz az. És kitekerek a városból, és hopp, eltűnik a burkolat, marad a leszórt, autók által ledöngölt kavics. Okés, így kicsit lassabb (földúton döcögős érzés). Felérek az első domb tetejére, és a Fekete tenger, amit persze nem látok, nekem ereszti szelét, úgy, ahogy van, nem kímél. Okés, így kicsit lassabb. Izé, kicsit. Dombról lefelé kistányéron vagyok, taposok, mint egy eszetlen, és tízenöt. Micsoda? Igen, tízenöt, lefelé, erőből. Okés, már csak kétszáznegyven ká, az nem sok.

Edirne után

Szembe jön. Vigyrog, integet. Olyan tizenhat tonnát húz, jön kilencvennel. Megvárja, míg mellém ér, majd elereszti. Az összes idegszálam a kislábujjamtól a fejem tetejéig egyszerre rándul össze. Tudom, hogy nem kéne reagálnom a dudára, de a testem nem tudja. Még nem tudja. Az eszem tudja, hogy nem direkt csinálja ő sem és a barátai sem, a többi sofőr. Nem vagyok útban, nem idegesítem őket. Egyszerűen csak dudálnak, így megy ez náluk. Mögülem is, sokszor szemből is, van, hogy jófejségből. Nem tudják, milyen ezt a bicajról elkapni. Nem bringáznak.

Vize előtt

Én viszont bringázok. És üvöltözök. Ó, hol van a nyugalom, ami a pénztárnál ért Romániában, Craiovában? Hol van a tonnányi türelem, amivel tele voltam Szófia után? Hová tűnt mindez egyetlen (ez nem igaz, többszáz, többezer) dudaszó után? Elpárolgott?  Még hogy nem reagálok! Üvöltözök! Sőt, becézgetek! Összeszedem minden tudásom, cifrázom. Mondom, suttogom. Néha mutatom. Percekig lamentálok. Ó, ha értenék, ha hallanák! És közben tízenöt, lefelé. Síkon tízenegy. Kistányér, mint fel a Belmekenre. Mi történik itt?

Isztambul határában

Á, a táj! Igen, elmerülök benne, be szép! A nagy semmi. Az Alföld ehhez képest Disneyland. Jó, ez nem igaz. Van látnivaló, olyan, amit nem szabad lefotózni. Szögesdrótos. Minden faluban. Terepjárókkal, szigorú arcú fiatal egyenruhásokkal. Platós kamionokkal, homokzsákokkal, őrtornyokkal, hosszú, hosszú kerítésekkel, sorompókkal, őrbódékkal. Nem, nem elhagyatott, történelmi maradványok ezek - élők, használatban lévők, 0-24-ben. Csak hogy biztonságban érezze magát az ember, vagy mi.

Isztambul külvárosa

Első tekerős nap Törökországban, és tropa vagyok. Kikészülök idegileg. Még 88 napom van a vízum szerint. Idáig 120 km, idegből, izomból, csontból, kora reggeltől sötétig. Végre Vizébe érek, CS gazdám vár, oké, legyen az Atatürk szobornál, rendben, tamam. Több, mint a századik vendége vagyok. Fantasztikus figura. Hegyi ember, tudja, mi kell nekem. A barátja lakásán alszunk mindannyian, éjszakába nyúló térképen karikázás, eztnézdmegezés megy. Ő is mindenét odaadja. Ecsetelgeti, hogyan tud egyetlen fillér nélkül hetekig utazni, stoppal, otthonról hozott és az úton kapott kajával. Ecsetelgeti, hogy végre van munkája (sok ember főnöke, egy nemtommilyen projektet vezet), így van pénze is, ne próbáljak meg fizetni a vacsoráért, amire meghív. Okés, nem vitázok, Tesekkürlerezek, mandulát, mazsolát, datoyát kínálok vissza az elsősegély-csomagomból, Bulgária térképet adok még. Másnap, mikor ébredek, üres a lakás, ők már dolgoznak, ajtóbecsapással távozom. Valahogy nem félnek, hogy magammal viszem az értékeiket. Pedig próbálom ám magamévá tenni őket, értékes értékek.

Isztambul külvárosa

Romjaimból kaparom össze magam. A gyomrom oda, kivagyok. Hisztizni sincs erőm a szórványosan érkező kamionosokkal, kezdem megszokni a dudát. Lassan, csak lassan, emlékezz, Gergő: Malko Po Malko, nincs más út. Okés. Nem nyomom, ízi, dudálj csak, suttogom. Ha tízzel megyek, hát tízzel megyek, mit bánom én.

Külváros, még mindig

Késő délután: egy büfé, bedobok egy jó sajtos tósztot. Mellém ül Bud Spencer unokaöccse, reccsen a pad, de nem törik. Honnanjöttem, mitcsinálok, megy az angol. Én is kérdezek, tetszik a figura - farmer, egyetemi szinten tanulja, hogy kell iparilag mezőgazdászkodni. Befejezzük a kaját, kb. egyszerre söpörjük össze a morzsákat az asztalon. Felhívja a figyelmem, hogy jobb, ha tisztában vagyok vele, hogy a nehezen megtermelt és feldolgozott búza maradványait - a morzsákat - jobb, ha nem hagyja az ember az asztalon, mert esetleg csúnyán nézhetnek rá errefelé. Hogy ez amolyan vallásos dolog náluk, és elég komolyan veszik. Fáradtan válaszolok, hogy én ezt vallás nélkül is gyakorlom, nem para, de azért kösz, hogy szól. Tíz km-rel később jut csak eszembe, hogy megjegyezhettem volna: milyen kár, hogy a jó alapos vallásuk nem tér ki arra, hogy a nagy becsben tartott búzát adó nagy becsben tartott földekre akár vigyázni is lehetne, mennyivel boldogabb búzát teremne az a boldogabb föld (höhö), aminek az útjait nem szegélyezné vastagon a műanyag szemét. Az van, hogy erről nem mondott senki semmit, sem a nagy Atatürk, sem Allah, szóval szemetelni ér. A kocsi ablaka a kuka fedele - letekered, kidobod ami nem kell, feltekered. Ennyi.

Budapest-Isztambul

Újabb nap - erősödik a szél, felhősödik az ég, egyre több a por, a homok, a szemét: ez már Isztambul lesz. Hála a szófiai szállásadóimnak (Blagodariam, Stojanka!), lett GPS a telefonomon, török térképpel. Egy barát vár a városban, nála alhatok napokig. Bepötyögöm a címet és rezzenéstelen arccal követem a GPS hülyeségeit - sajnos papír alapú térképem nincs Isztambulról. Megérkezem. Örülök, örülünk. A török vendégszeretetről annyit, hogy kulcsot kapok a lakáshoz, maradhatok, ameddig jól esik. Zuhany, makaróni, saláta és vörösbor és egy csodás kis lakás, két csodás kis emberrel - és egy rezzenéstelen arcú, kimerült utazóval, aki másnap, ahelyett, hogy fejest ugrana a világ egyik legvarázslatosabb városába, kb. átalussza a napot, török könyveket lapozgat a lakásban és délután sétál egy kicsit a környéken.

Stressed desserts

Lassan, fokozatosan megnyugszik, kisütött akksijait újratölti és elkezd tapogatózni, körbe-körbe, hogy hogy is van ez az Isztambul-dolog. Később még jelentkezik.

1 megjegyzés:

Extekergő írta...

Gondolj arra Gergő, hogy hazafelé csak úgy röpít a szél! :D