Budapest - Isztambul - magyarul

2011. szeptember 27., kedd

Csalás

Csalni fogok. Buszra szállok - ez a terv, most, ebben a pillanatban. Úgy döntöttem, nem keménykedek, és kihagyom a dél-keleti részt, a medvevadász-kutyusost, az aknásat, a kurdos-balhésat. Ehelyett egy huszárvágással bebuszozom középre, Kappadókiába (mondjuk Nevshehirbe, vagy Görmébe), ott szétnézek, majd letekerek dél felé, az Ala-hegység oldalában. Ez a terv, most éppen.


Megérkezőke

Biztosan nagyon nagy lenne körbebicajozni a Földet, és berajzolni egy egybefüggő vonalat a gugli térképen, de inkább azzal a gondolattal próbálok barátkozni, hogy nem kell vagánykodni, keménykedni, megmutatni semmit, hanem regisztrálni kell a giveashit.org-on és tenni egyet a buszozásra, meg a károsanyag-kibocsátásra. Azt akarom mondani, hogy ennyi beleférhet. Nem expedíció ez, nem zászlólengetés, hogy csakabringa, hanem utazgatás, valamennyire környezetbarát hangnemben. (Magyarázni a bizonyítványt, az megy, igaz? Buszozni, az megy, igaz? - a szerk.) És tekerés, fotózgatás, írogatás.

Szellemek és Szemét Galatában

Többek közt arról, hogy milyen itt Isztambulban. Megleptem magam: nem dobtam el az agyam. Sőt. Kicsit kikészülve érkeztem, oké. Aztán pihentem. Oké. Viszont utána sem rántott be ez a város. Annyira nem, hogy szinte mehetnékem van. Magam is elképedtem, mikor észbe kaptam, hogy járom a várost, bicajjal (huhuhú, ez egy külön poszt lehetne, milyen az, taxisokat hónom alá kapni!), busszal, villamossal, metróval, siklóval, gyalog, és közben nem fotózok. Vagy csak alig, egyet-egyet. Rendben, nem vitás, a hely gyönyörű. Néha tényleg érezni a nehéz évszázadokat a papucsom talpa alatt. Egészen elképesztő épületek jönnek szembe, bármelyik sarkon elém tud ugrani egy mecset, egyszercsak. Ilyenkor általában megadom magam és bemegyek. Pompás helyek ezek, nincs tömeg, még az imák idején is csak néhányan csattognak be - nincs komoly, fanatikus bólogatás és hajlongás, sőt. Szóval simán elférek én is, nem néz senki, hogy nem hajlongok, csak eltöltök negyed-fél órát a puha szőnyegen ülve, néha csukott szemmel (néha Vipassanát gyakorolva).

A Tulipán mecsetben

Sokszor teljesen egyedül vagyok bent - micsoda pillanatok, kint hömpölygő tömeg, bent senki, csak Allah és én, hehehe. Á, tényleg durva. A Bazár mellett hömpölyög a gyalogos és az autós tömeg a valamelyik főúton és keresztben egy mellékutcában. A sarkon egy kapu. Megállok, figyelek egy percig - a kapu nyitva, de senki se ki, se be. Persze bemegyek. Sehol senki. Egy teljesen üres mecset az óváros szívében. Nem értem. Mindegy, jól esik bemenni (később egy útikönyvből kiderítettem, hogy ez a Tulipán Mecset volt). Tetszenek a mecsetek. A kicsik, a néptelenek, a névtelenek - üresek. Na nem azok, amikkel tele vannak az útikönyvek - ott sorok állnak. Az pl. gáz, hogy be sem mentem az Haghia Sophiába (magyarul?)? Komoly sort kellett volna végigállnom, nem tettem meg.

Antikvár könyvesbolt Galatában

A könyvesboltok is szuper helyek! Sok aprót találtam belőlük is, barátságosakat. Az egyikben órákat töltöttem el, és arra gondoltam, hogy legszívesebben vennék itt kb. tízenkét könyvet, vagy annál sokkal többet, és csak leülnék és olvasnék és addig nem tekernék tovább, amíg mindet el nem olvastam. Persze nem így lett - de azért egy-két könyv nem úszta meg (pl. Paul Auster: Mr. Vertigo, régóta vadászom rá - aztán egy Közel-Keletről szóló könyv egy oxfordi okostojás tollából, remek összefoglaló töriből bénáknak - aztán egy Rumiról és a dervisekről szóló kb. ismeretterjesztő könyv...).

Egy kis nyugi

Ó, igen, hajókáztam is egyet! Egy sima vonaljegy, át a Boszporuszon, a túloldalon egy tonna süti, Törökország atlasz-térkép beszerzés (ritka dolog, végre sikerült), majd vissza. Micsoda kör volt! Egy kis időstop, egy kis elérzékenyülés, egy kis fotózgatás, kb. japán turista módra. Ezt jó, hogy nem hagytam ki. Apropo, süti! Ha megúszom ezt a kb. 90 napot Törökországban úgy, hogy nem leszek cukorbeteg, akkor soha nem leszek cukorbeteg. Annyi sütit és édességet még összesen nem ettem életemben, mint itt. Egészen durván finomak. Sokszor fáj a pénztárcámnak, de nem érdekel. Te jó ég, varázslat, ami egy sima pékségben történik, nem beszélve az édességekkel megtömött csillivilli boltokról. Óriási harcokat vívok magammal - és általában vesztek.

Ördögi kör: Cukrászda és GlucoMax vércukormérő

Megint hosszúra nyújtom az írást. Lassan befejezem. Annyit még, hogy jó itt, akárhogy is bennem van a mehetnék, akárhogy is nehéz és feszült és erősen remegő és hangos ez a város. Azért jó látni, jó benne lenni valamennyit, egy kicsit legalább. Azért egyre többet gondolok arra, milyen lesz újra tekerni. Kappadokiában, az Ala-hegység oldalában, aztán a déli part mentén nyugat felé, át a hegyeken, jól letesztelve, milyen a mediterrán október-november. Aztán talán vissza Isztambulba - hogy novemberben vagy decemberben, ki tudja, mikor, elküldjem magam melegebb éghajlatra.

2 megjegyzés:

Laca írta...

Mr. Vertigót kölcsönadtam volna itthon angolul. De talán akkor repültél volna, így legalább bringázhatsz!
go!

Robotologist írta...

Kölcsönadtad volna angolul, valahogy így: "I am landing you this book now, but don't land on a book, after you read this."? Öhö.