Budapest - Isztambul - magyarul

2011. szeptember 18., vasárnap

Gondolatfüzet

Törökország, Edirne. Idáig megvolnánk. A nehezebb rész most jön: villog a kurzor előttem, és nem tudom, mit írhatnék. Annyi minden történt, és annyi mindent nem írtam le. Viszont menet közben készítettem néhány jegyzetet, ezeket előveszem most, hátha segítenek. Szóval, igen, gondoltam, kiszúrok ezzel a jelenséggel, hogy csak lesem a villogó kurzort, az agyamban lüktetnek az élmények szedett-vedett szavakkal való béna leképezései - egyik verzió szégyenteljesebb, mint a másik - úgyhogy gondolatjelezni kezdtem, egy füzetbe, tollal, útközben, meg-megállva. Íme.


Rodopi

Úgy érzem, fel tudnék tekerni egy háromezer méter magas hegyre, és az még mindig semmi nem lenne ahhoz képest, hogy azokról az élményekről írjak, amik történnek velem. Egy külön bejegyzést tudnék írni arról, milyen ez a nyugatról keletre haladás, milyen folyton jobbról (délről) kapni a napot és felemás módon leégni, milyen úgy eltölteni akár több napot egymás után, hogy csak felfelé tekerek, milyen ez a lassú haladás (hogy keveseket megyek egy nap, azt is lassan, 13-14-15 km/h-s átlaggal). Arról is, hogy néha valahogy kiütöm magam és egyszercsak 12 órát alszok, ha van rá lehetőségem (ha nincs, akkor is), arról is, hogyan kényelmesedek el és veszem észre ugyanazokat az ellustulásos tüneteket, mint otthon ("oké, ma nem sátrazok, inkább fizetek valahol egy szállásért"). Kb. négyszáztizenkét oldalt tudnék írni arról, mit, miért, mikor és hogyan eszem, és hogy ezzel szemben mit, miért, mikor és hogyan szeretnék enni. Aztán születne egy csak magyar nyelvű, érzelgős kötet nyugdíjasoknak, a címe: "Őszül, őszülök". Írnék arról is, hogy él a fejemben egy kép a "Mediterrán Hegyek"-ről - hogy milyenek is azok, hogy festenek, milyen érzés áttekerni rajtuk. Azt is hosszan tudnám fejtegetni, hogy milyen egész nap a szelet hallgatni, hánymillióféle hangeffektet tud összehozni és hogyan ejt transzba és hogyan vezeti meg a gondolataimat - ennek második kötete a napról szólna, hasonló témában. Születne egy útiálmokról szóló könyv is, a címe: "Az álmok megfejthetetlen valósága", ami arról szólna, hogy a klasszikus mitjelentazálmom hozzáállás mit sem ér - vagyis inkább arról szólna, hogyan érdemes úgy közelíteni hozzájuk, hogy észrevegyük: ami törtnik alvás közben az éppen nem valóság, hanem álom, és jól kihasználjuk ennek korlátlan lehetőségeit. Aztán ott van a besírás. Nem tudom, hogy erről a jelenségről tudnék-e írni, hogy rendszeresen, néhány naponta komolyabban besírok, csak úgy, útközben, elérzékenyülök, a hálától, a természettől, attól, hogy bizonyos dolgok megtörténnek és hogy "úgy" történnek meg, attól, hogy kb. minden kívánságom teljesül (mint a mesében), attól, hogy néha fogalmam sincs, mitől, kb. a mittudoménmitől, és hogy ezek után mennyivel könnyebben és könnyebben haladok tovább. Aztán születne egy mesekönyvbe való epizód is arról, hogy létezik egy illat, amit ha valaki megérez, annyira megszereti, hogy újra és újra érezni akarja, és hogy ez az illat a mediterrán fenyőerdők közelében érezhető, és aki rákap, annak örökre, mélyen bevésődik az emlékei közé és ezek az emlékek fogják később láthatatlanul irányítani, meghatározni sorsát, blablabla.

Rodopi, keleti rész

Hú, te jó ég, mennyi sóder! És vajon lesz a fentiekből valaha valami? Nem tudom. Lehet, hogy ha egyszer megállok, nekiveselkedek megtanulni a gondolatcsiszolás mesterségét és mással sem fogok foglalkozni, mint hogy hasonló témában elmerüljek és a mélyükről felhozzak valami csiszolatlant és megmunkáljam.

Edirne rakétái

Addig is azért még tekerek tovább. Először is Isztambulba - szinte itt van a sarkon. Ma eltöltök egy közel sem nyugis napot Edirnében, a Fantasztikus Filológus szállásadómmal, Fari Caval (egészen komoly török-magyar nyelvtanórát tartottunk éjjel egyig), aztán pár nap múlva megkóstolom a Fekete-tengert, majd kamikaze módra befarolok 18 millió ember közé, hogy naazmilyen. Ja, és persze ott motoszkál folyamatosan a gondolat, hogy merre tovább Törökországból, és hogy mikor, és hogy a hegyekben innen jóval keletebbre azért combos a tél, és hogy a vízumok, hogykell, miazmás. Mára ennyi.

Segítenek megtalálni az igazit (angol-török szótár)

Arról pedig, hogy milyen volt áttekerni Bulgária déli részén, végig, végig, végig a Rodopi hegységen és milyen volt begurulni Törökországba és Edirnébe, nem írok egy mukkot sem, legyen elég a galeri (és az esetlen képalák).

2 megjegyzés:

kiss Gabor Waclaw írta...

Köszönöm hogy visszavittél edirnébe ami gyerekkoromban belémégett és valamiért nagyon megfogott. jó újra látni a mecsetet.. még azt a kutat láttam volna szívesen ahol a mecset udvarán mosakodnak a népek.
Továbbra is pazar ez a történet és egyre jobb ahogy leírod. Tiszteletre méltó hogy ilyen őszintén be mered vállalni a benned zajló eseményeket. Ez így egyszerre beszámoló és irodalom is. Legalábbis én ezt gondolom. Ezek a képek a történetek nélkül szart sem érnének így viszont szinte beszélt az a fenyőerdő :) Eszembe jutnak rólad azok az űrszondák amik kifelé tartanak a naprendszerből de ezt nem kell túlmagyaráznom. Vigyázz magadra!

Robotologist írta...

Kösz, Roki! Nyomom tovább! Vigyázz te is! És rakjad meg! :)