Ahelyett, hogy a világ egyik legszebb, legelragadóbb városát járnám, egy kávézóban ülök. Az imént fejeztem be és tettem te Mr. Vertigot - nem tudok mit tenni, ehhez volt kedvem, olvasni éjjel és alig aludni és olvasni nappal - elrepülni a 20-as, 30-as évek Amerikájába. És mi történik? Megint a könyvek, megint a könnyek.
Ez van, nem tudok mit tenni. Ahelyett, hogy elmaradt turista-kötelességeimet teljesíteném, utolsó Isztambulban töltött napomat, óráimat egy könyvnek szentelem. Nem is a könyvnek, hanem az érzéslavinának, ami betemetett és mozdulatlanná tett, és Şişliben ragadtam és nem mentem sehová, csak a kedvenc kávézómba, olvasni. Furcsa, nem értem. Ahogy jobban belegondolok, lehet, hogy ez valamiféle szabadságot jelent. Ha eljöttem volna egy hétre Isztambulba, tutti, hogy minden másodpercet a városnak szentelek. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs bennem a tudat: lehet, hogy nem jövök már erre, lehet, hogy nem lesz többet lehetőségem belépni és elolvadni a Haigha Sofiában. Inkább azt jelenti, hogy nem szabadságon vagyok, nem egy teljesítendő küldetésen vagyok. Inkább csak lógok.
Egy-két újság: este kilenc körül indul a buszom Nevsehirbe (Göremébe, Kappadókiba), reggel fogok megérkezni. Valószínűleg jó hideg lesz, napfelkelte után nem sokkal, kb. ezer méter magasan. Furcsa lesz melegen öltözni - újra kint lenni a szabadban, egész nap. Úgy érzem, nagyon jól fog esni kiszakadni innen, szétnézni azon a marsbéli tájon...
Ó, igen, a kedvenc németeim, Sarah és Matthias péntektől szintén Kappadókiában lesznek, úgy tűnik, újra találkozunk. Nem beszéltünk össze, fogalmam sem volt, merre mennek, és tessék, tegnap egy levél, hogy mi lenne, ha, ott. Válaszoltam, hogy éppen aznap vettem meg a buszjegyem. Így megy ez. Újra sátrazás, kempingezés, kirándulás - és bringázás.
Most csak ennyi, mennem kell pakolni, összeszedni magam, felcuccolni és megrakni a bicajom, át Isztambulon, odatalálni, berakni a cajgát a buszba (huhh, ez vajon hogy lesz?), ilyesmi. Jelentkezem még, de már egy másik bolygóról.
Ez van, nem tudok mit tenni. Ahelyett, hogy elmaradt turista-kötelességeimet teljesíteném, utolsó Isztambulban töltött napomat, óráimat egy könyvnek szentelem. Nem is a könyvnek, hanem az érzéslavinának, ami betemetett és mozdulatlanná tett, és Şişliben ragadtam és nem mentem sehová, csak a kedvenc kávézómba, olvasni. Furcsa, nem értem. Ahogy jobban belegondolok, lehet, hogy ez valamiféle szabadságot jelent. Ha eljöttem volna egy hétre Isztambulba, tutti, hogy minden másodpercet a városnak szentelek. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs bennem a tudat: lehet, hogy nem jövök már erre, lehet, hogy nem lesz többet lehetőségem belépni és elolvadni a Haigha Sofiában. Inkább azt jelenti, hogy nem szabadságon vagyok, nem egy teljesítendő küldetésen vagyok. Inkább csak lógok.
Egy-két újság: este kilenc körül indul a buszom Nevsehirbe (Göremébe, Kappadókiba), reggel fogok megérkezni. Valószínűleg jó hideg lesz, napfelkelte után nem sokkal, kb. ezer méter magasan. Furcsa lesz melegen öltözni - újra kint lenni a szabadban, egész nap. Úgy érzem, nagyon jól fog esni kiszakadni innen, szétnézni azon a marsbéli tájon...
Ó, igen, a kedvenc németeim, Sarah és Matthias péntektől szintén Kappadókiában lesznek, úgy tűnik, újra találkozunk. Nem beszéltünk össze, fogalmam sem volt, merre mennek, és tessék, tegnap egy levél, hogy mi lenne, ha, ott. Válaszoltam, hogy éppen aznap vettem meg a buszjegyem. Így megy ez. Újra sátrazás, kempingezés, kirándulás - és bringázás.
Most csak ennyi, mennem kell pakolni, összeszedni magam, felcuccolni és megrakni a bicajom, át Isztambulon, odatalálni, berakni a cajgát a buszba (huhh, ez vajon hogy lesz?), ilyesmi. Jelentkezem még, de már egy másik bolygóról.
2 megjegyzés:
Antiókhiába is mész majd, megnézni a Szent Kézigránátot?
A Szent Kézigránát kéznél van, nem? Csak azt kell mondanom: "Hozzátok a Szent Kézigránátot!". Szóval nem hiszem, hogy megnézem.
Megjegyzés küldése