Budapest - Isztambul - magyarul

2011. november 22., kedd

A Vég Kezdetének Eleje

A motortúra után 21 napot töltöttem Anamurban. 21 nap után szabadítottam ki magam a Paradicsomból. Nem ment könnyen, de sikerült. Most újra Isztambulban vagyok, a Boszporusz partján ülök egy teázóban. Sötétedik, esik, hideg van. Ez nem az az Isztambul, amit itthagytam másfél hónapja. Ez jobban tetszik - túristákat fémkeresővel is nehezen lehet találni - engem viszont megtalálnak a helyiek.

Ó, megint sietek. Tudom, hogy írnom kéne a terveimről és arról is, hogy hazafelé fordultam, hogy hazaküldtem a bicajom Anamurból, hogy buszoztam és hogy vonatozni fogok. Arról, hogy hogyan teltek a napok Anamurban és hogyan szippanthatott be ennyire az a hely. Arról, hogy miért nem repülök Indiába, vagy Mexikóba, vagy valami melegebb éghajlatra. Ezek helyett írok erről a fél napról Isztambulban, mert muszáj.

Éppen leszálltam volna a buszról, mikor az egyik - szemmel láthatóan az egyetlen - nem török utas ledujúszpíkinglisez. Tamam, Abi, mondjad csak, kicsit beszélek. Hát hogy ez a végállomás-e már, és hogy honnan jövök, és merre van az arra? Okés, menjünk együtt, mondom, nekem is éppen arra van az arra.

A srác Németországból érkezett, két hetet töltött Anamurban, hogy befejezze a könyvét, amit tavasszal kezdett el írni Berlinben - és a Kanári szigeteken fejezett be, majd Anamurban végezte el az utolsó simításokat. Nagyon szép, vágom rá, és rögtön meg is kérdezem, hogy apu a bankrabló vagy anyu a plasztikai sebész, vagy fordítva, vagy mindkettő egyszerre? Egyik sem, persze - Berlinben riksázta össze a zsugát az útjaira a srác. Ó, brada, hát persze, pénzért bicajozni jó helyen! Rendben. Ahogy erről beszélgetünk, a villamoson zúgolódás, emberkupac. Odafordulunk, egy fiatal srác rángatózik a földön, valószínűleg epillepsziás rohama van (lehet, hogy meghallotta, mennyit akaszt egy riksás Berlinben?). Minden bizonnyal egy barátja / rokona kezeli a helyzetet, rutinnal, szinte az utasokat nyugtatgatva. A német fiú rezzenéstelen arccal fordul vissza felém, és mesélni kezd közép-amerikai élményeiről - arról, hogy ott megszokta, hogy bármikor bármi megtörténhet, és hogy nem érdemes megijedni. Bejárta Mexikót, Kolumbiát, Venezuelát, Panamát..., és mikor a kelleténél mélyebbre hatoló szociológiai tanulmányai után egyszer jól megfenyegették, úgy döntött, hazarepül.

Még pár megállót együtt villamosozunk, majd leköszön a srác. Güle güle, good luck, jó utat (jah, igen, úgy döntött, hogy nem repül haza Antalyából, inkább bejár egy Isztambul-Szófia-Belgrád-Budapest-Prága-Berlin utat, van rá egy hónapja - igen, igen, egy jól kereső berlini riksás-költő-pszichológus bármikor dönthet így). Én lassan elballagok a Taksimra, ott van randevúm a németeimmel, Sarah és Matthias várna rám délben, ha a buszom nem késik laza 3,5 órát. Így viszont a későbbi találkozóra én érek oda hamarabb, leülök egy padra, mellettem a brazil kávészsákból varrt ideiglenes hazautazózsákom, szememben nyugalom és kivíncsiság cukros keveréke, csak bámulom a járókelőket.

Annyira figyelek, hogy észre sem veszem a semmiből elém toppanó öreg, ősz nénikét, aki mint egy pisztolyt szorítva a homlokomhoz szegezi nekem kérdését: Ön CIA ügynök Amerikából? Majdnem elröhögöm, de nem, inkább rávágom komoly arccal, hogy igen, de titokban brazil kávét árulok, ne tessék elmondani senkinek, és tetszik kérni? Nevet, persze, leleplezem magam, Macaristan lesz az kezicsókolom. Hamar témát vált, a vallásomról kezd kérdezgetni. Kikerülöm a kérdést, folytatja ő anélkül is a kis mondanivalóját. Öltözékéhez tökéletesen passzol fényes angol tudása, makulátlan, tiszta, meglepő, de nem mai. Hosszan fejtegeti, hogy milyen rossz, hogy a vallás és a háborúk összekeverednek, mert hogy a vallások nem erről szólnak, és hogy ő azon munkálkodik, hogy ez megváltozzon. Nem tudom átvenni tőle a fonalat hogy megkérdezzem, ezt mégis milyen konkrét lépésekkel teszi, mivel is foglalkozik, mert megjön a villamosa és felszáll. Én tovább nézelődök a megállóból, hátha meglátom Matthiasékat - a drága kis néni meg, ahogy indul a villamos, még a kulcsával kopog az ablakon hogy nézzek oda, fülig ér a szája és integet, ahogy én is. Döbbenetes 10 perc a Taksimon.

Egy perc múlva, Matthiasék helyett egy vén török ül le mellém a padra Salem Aleikumot éjtve ki a száján. Aleikum Salam, válaszolom, hátha kapok egy kisötöst a török tanáromtól a hónap végén, legalább szorgalomból. Közben a szakállas papu visszakérdez: Alahadarbalahabalala...habaramözilhadra Muslim? Izé, nem értem. Leadja még egyszer. Megvonom a vállam, széttárom a karjaim, gondolván, ez a gőzöm sincs egyetemes jele. Ezt ő nem vágja, ezért rákérdez, hogy beszélek-e angolul. Már nem bírom röhögés nélkül, ez tényleg sok, felnevetek. Jah, kicsit beszélek, egen. Újráz tehát, hogy muszlim vagyok-e (ez így azért egyszerűbben hangzik). Ahogy vesszük, válaszolom (ez angolul sokkal szebb: Well...). Játsszunk Activity-t, gondolom: Muslim - és a szívemre teszem a két kezem - Christian - és a szívemre teszem a két kezem - Hindu - és a szívemre teszem a két kezem - Jewish - és a szívemre teszem a két kezem - Buddhist - és a szívemre teszem a két kezem - Ateist - és a szívemre teszem a két kezem. Itt már vigyorog az öreg, de lehet, hogy csak azért, mert én is vigyorgok - bár nem hiszem. A lényeg, hogy levette, mit akarok kinyögni. Szerencsére hamar továbblépünk a vallási témákról. Kérdi, honnan jövök, leadom a Budapest-Isztambul sztorimat két mondatban. Rávágja, hogy ő bebiciklizte egész Törökországot Németországból indulva és bejárta az összes közel-keleti országot is. És ez csak a bevezető, ugyanis előhúz a 60 körüli kis Köbüki egy nyomtatott papírt, rajta sárgán kiemelve országok: Thaiföld, Kambodzsa, Laosz - 2011 novemberi dátumok - egy e-repülőjegyet lobogtat, hamarosan nagy utazásba csap. Kezdek szédülni, mondom is neki, hogy nahát, Thaifölddel én is szemeztem, de nem most, előbb hazalépek. Persze Ázsiában bringázni fog, teszi hozzá. Ez már kicsit sok - kezd is elsötétülni minden saját magam 60 éves török hasonmása láttán, de szerencsére megjelenik Matthias és Sarah, megúszom élve.

Ötödszörre is megörülünk egymásnak - dumálunk, kajálunk és édességezünk egy jót a belvárosban. Jól vannak, köszönik szépen, és még egy hetük van Isztambulra, majd repülnek Új-Zélandra. Jó így és itt összefutni és újra látni őket.

Más irányokba indulunk tovább - én kinéztem egy wifis, teázós könyvesboltot, ők hazasétálnak a szállásukra. Kiderül, se wifi, se tea, nagyon benéztem valamit. Sebaj, kolbászolok, lesiklózok a partra. A siklóból kifelé egy öreg megkérdi, mi van a táskámban, gyanakvóan nézve a 60 kiló kávébab befogadására alkalmas tatyóm. Nem érzem a viccet, mondom, hogy ez az a maradék cucc, amit nem küldtem haza a bicajommal a bringatúrámból. Alap-angollal dícséri a zsákot, mondom is neki, hogy bizony, olcsó darab, és tartós és erős és egyedi dizájn, de legalább eszméletlenül vágja a vállam. A füle mellett megy el a dumám, úgy gondolja, jobb, ha megkérdezi, mi a vallásom. Ó, egek, Allah, Jézus, Buddha, vagy Samurai Jack, nekem mindegy, csak valaki segítsen! Nah, persze türelmes gyerek lévén figyelek az öregre. A zsákom száján a csomót könnyebb kibogozni (2-3 perc), mint az öreg mondanivalóját, de nem érdekel, álmosan és feszülten figyelek, lehet, hogy ő a Jelenés, a Megváltó, vagy egy csövesnek öltözött bolond vén milliomos, aki most akarja rám hagyni isztambuli villáját. A lényeg, hogy figyelek rá. Előbogarászik egy papírt és fordítani kezd.

...most mennem kell, egy nagyon kedves barátommal találkozom itt Isztambulban és nem akarok elkésni és rohanni sem. Folytatom a sztorit később, ki tudja, hol gépelve...

...hát én tudom, hol gépelve. A vonaton, a Belgrád-Budapest vonalon, két nappal később.

Szóval meresztem a hajam az ég felé Isztambulban, Kabatasban, közel a parthoz, ahol ezt a posztot írni kezdtem. Az öreg ugyanis, mielőtt fordítani kezdene, megkérdezi, hogy hogyhogy nem tudom, milyen vallású vagyok, és hogy olvastam-e a Bibliát és a Koránt és a Tórát és a Tibeti Hallottaskönyvet... Hebegek-habogok, érzem, hogy nem lesz meg a kettes, de szerencsére nem kéri el az ellenőrzőm. Helyette folytatja, három-négy még megmaradt foga közt reszeli az angol szavakat. Hogy tehát, először is hinni kell. És másodszor is hálásnak kell lenni. És harmadszor is meg kell bocsátani, és bocsánatot is kell kérni. És volt még valami. Ja, igen, hogy vezetni kell másokat, segíteni nekik és megosztani velük azt, amim van. Okés, mondom, semmi ámen, igyekszem, úgy lesz, de nem tud véletlenül a bácsi egy jó helyet, ahol van wifi és nem három líra a tea hanem csak egy, mint egész Törökországban mindenhol, kivéve Isztambult? A láthatatlan kricsmi irányába mutat a kikötő felé - leköszönünk, sóhajtok egyet, hogy képes legyek ez után a jelenet után lépkedni.

És most visszakanyarodok a poszt kezdetéhez - hogy esik, sötétedik, hideg van a Boszporusz partján. Nah, de mégiscsak a Boszporusz partja, jó hely az íráshoz, és csak egy líra a tea. Ez két napja történt - azóta egy újabb öreg mesterrel találkoztam: Remmo Hollandiából, hatvanas, műfogsoros Skeleton Brada, magát "Low Budget Traveller"-nek valló, egy húszonéves hippi lendületével és egy négyezer éves elefánt megfontoltságával utazgató nyugdíjas. Vele vonatoztam egy jó 24 órásat a 22 helyett (Isztambul-Belgrád), hogy lekéshessem az éjszakai belgrádi csatlakozást Budapest felé, hogy talán túl erélyesen, de sikeresen kiharcoljak magamnak a késés fejében egy szállást és hogy most, a másnap reggeli Belgrád-Budapesten ülve befejezzem ezt a posztot.

Kedden reggel bontottam sátrat Anamurban és péntek este érek Pestre. S/Low Budget utazgatás, nem sietve, nyugiban, viszonylagos kényelemben, olcsón.

Ennyivel nem fejezem be, legközelebb jövök még azzal, hogy miért erre és miért nem arra, és hogy mik is a tervek, de közben fejest ugrok Budapestbe, csobbanok egyet (tényleg, Fürdők Éjszakája?), aztán újra jelentkezem, még nem tudom, honnan. Jah, a galéria enyhén siralmas, igaz, nem is fotóztam sokat - nem így Angela, az osztrák hölgy Anamurban, Michie élettársa, ő lelkesen és ügyesen kattintgatott, készítettem is egy galerit a képeiből. Egy-két szeletke abból, hogyan teltek a napok Anamurban.

4 megjegyzés:

piir írta...

ú, de jó ez :)

oliwer írta...

Isten hozott itthon Gergő...jó feltöltődés lesz itthon lenni. Aztán lesz ami lesz.....minden adja magát. :-)
- az Öreg -

Juhász Réka írta...

Isten hozott idehaza! Ez kicsit impresszionista poszt lett. Nem sikerült belőle megértenem, mi motivált arra, hogy hazagyere. Az isztambuli intermezzo már csak a döntés után előállott élmény, de nem ad magyarázatot arra, mit keresel most itthon. Ne hagyj kétségek közt!Én, mint hűséges olvasó követelem, hogy ne hagyd abba itt a történetet. És ne mondd, hogy azért jöttél haza, mert miért ne? Mert miért ne bármi más?

Robotologist írta...

Nem tervezem abbahagyni a történetet! Újabb poszt mindjárt, ma, válaszokkal, kérdésekkel.