Kutyául

Még mindig nem tértem magamhoz, úgy írom ezt. Az Ala hegység lábánál, egy tiszta kis kempingben tanyázok, és még érzem az ereimben az adrenalinfröccs utóhatását: éppen hogy lélegezni van erőm - mint ha kétszáz km-t tekertem volna, úgy vagyok. Meghajtottak, de rendesen. Nem kutyák. Ezek nem kutyák voltak. Amik megkergettek, nálam már nem férnek bele a kutya kategóriába.

Első pillantásaim az Ala hegységen

Nah, lassabban. Elhagytam Kappadókiát, volt egy imádkozószobás éjszakám egy benzinkúton fiatal kurd srácokkal, akkik folyton a géppisztoly-sorozat hangját utánozva röhögcséltek - barátságos figurák, igazi vagány kutasok. Ha jobban összeszedik magukat, még egy jó benzinkútrobbantás is összejöhet nekik.

Közeledek

Másnap egy mellékúton az Ala hegység nyugati lábához osonkodtam, lassan, lassan. Kb. 50 km után, koradélután megtaláltam a kempingem (6€) - gondoltam, nem bicajozok el ezek mellett a hegyek mellett, másnap beléjük kirándulok egyet, aztán meglátjuk, mi lesz.

Kemping

A házigazda tapasztalt hegyi ember, mondja, hogy az ilyen vén tatáknak, mint én, van egy jó kis völgy, egy darabig bringázható is, onnan föl lehet menni egy nyeregbe, jó a kilátás. Jó kilátások, ez kell nekem. Reggel (okés, 10-kor) el is indultam (á, igen, éjszaka sanszosan fagyott, de megvoltam a sátorban, működnek az icebreakerek). Tekerek ki a faluból, két németjuhász méretű, klasszik pásztorkutya ugat, de nem engem, hanem csak úgy, bele a világba. Okés, nyugi Gergő, csak tekerj, mint ha ott sem lennének.

Gyerünk kirándulni - még bicajjal

Eltekerek mellettük, jönnek utánam. Hm, hát, rendben. Kicsit izgi, de nem gáz. Nem úgy tűnik, mint akik bántani akarnak. Elkezdek beszélni hozzájuk, az egyik farokcsóválásba kezd. Helyben vagyok. Megállok, utyulu-putyulu, ezaz. Bírnak, bejövök nekik, odajönnek hozzám, ha tyuttyogok. Megy a kenyérdarab, a nagyobb, az öreg, a főnök, a kan otthagyja, a kisebb, a fiatal szuka jön, kér még. Ez már barátság, vagy mi. Okés, gyertek csak velem, legalább nem leszek egyedül.

Gyors barátság

Kitekerek a faluból, bele a semmibe, az óriás hegyek felé, újdonsült barátaim utánam. Kacskaringó, föl-le a murvás úton, lassan elérem a völgyet, ahová tartok. Közben érzem, hogy a hátsó gumi kicsit nem olyan kemény, mint szokott, sőt. Ó, defekt-szett a sátorban, okos-ügyes. Nem baj, idáig 8-9 km-t jöttem, ha gázos lesz, visszatolom, belefér.

Oda, te, egyedül?

Órák után beérek egy szűk kanyonba, a kutyák még mindig velem. Mint ha az elejétől kezdve érezték volna, hogy mi fog történni. Mint ha tudták volna, hogy ezzel a szerencsétlen bicajossal gondok lesznek: "Hallod, haver, nézd már ezt a hülyét, egyedül megy, arra - gyere, menjünk vele, hát normális ez, hogy oda, egyedül?"

Lent a völgyben a szük kanyon

A kanyon szűkebb részén balra-fent egy sziklába vájt barlang, fadeszkákkal beborítva - jobbra birkák. Lassítok, nézelődök, hogy is van ez, sehol senki. Egyszercsak bumm, előugrik két kb. a köldökömig érő állat, 4-5 centis szögekkel kivert nyakörvben (ezt ha nem látom, biztosan nem hiszem el) és nekirontanak a pajtásaimnak. A pulzusom ez alatt a fél másodperc alatt háromszor mássza meg a Demirkazik hegyet (3756m, éppen rálátok, ahogy ezt írom). Szóval, az öreg haver elkezd "menekülni", abba az irányba, amerre eredetileg tartottam, a két szörnyeteg utána. Egy komolyabb vonyítás, nem tudom, melyikük, de kapott egyet. A pillanatot kihasználva, gondolkodás nélkül megfordulok és elkezdtem pakolni neki, ami kifér. Hátra sem nézek, csak tépek, ahogy tudok, csattog a rapidfire, váltogatok, negyven a murván, itt-ott mélyebb kavicsos-homokoson, lapuló gumival, néha érezve, hogy bumm, a felni. Nem érdekel, akár a felnin, de el innen.

Az utolsó fotó a kergetőzés előtt...

Kb. százötven méter után van merszem hátranézni - a nyúl elöl (ez én volnék), utána a csajkutya, majd az öreg haver, majd a két vadállat, mindenki nyélen rakja neki. Ez nem vicc, főleg azért nem, mert nemsokára jön egy kistányéros emelkedő, olyan 70-80 m hosszú, ahol tuttira beérnek a fenevadak. Ahogy ezt végiggondolom, látom, hogy a két kutyapajtásom megáll, visszafordul, és elkezdi ugatni a keményeket. Ez az a pont, amivel nem tudok mit kezdeni. Mint ha fedeznének, mint ha azt mondanák, mentsd az irhád, béna hülyegyerek, mi feltartjuk a dögöket.

Nagyíts - nézd a nyelvét az öregnek (már a balhé után)

Csúszkálok, próbálom megtartani az egyensúlyom és a tempóm (35-40 közt), éles kanyarral kezdődik az emelkedő, valahogy megvan, tekerek föl, nyeregből ki, ami belefér. Közben sasolok hátra, működik az akció, valahogy előnyt nyertem még lefelé. Felérek, a pulzusom egymillió, rakom tovább, nézek hátra. Jön a két testőr, de csak ők. Vége.

Akkor ezt most megúsztuk ennyivel

Odébbtempózunk egy km-t, az öreg még most is hátra-hátra sasol. Mindannyiunk kétszázszor vesz levegőt másodpercenként. Megállok és elengedem magam - bekönnyezek. Nem a kergetőzéstől, nem. Attól, ahogy ez a két kutya viselkedett, ahogy kb. megmentett. Ilyet még soha nem tapasztaltam. Valami ősi, elemi, ösztöni izé lehetett ez, ami a felszínre bugyogott, a farkasfalka összes, ezer éves szabályaival, taktikáival - ilyen a kutya-ember viszony?

Örülök, hogy élek

Hogy lehet az, hogy két órája találkoztam ezzel a két, egyébként félelmetes utcai vagánnyal, de mellém szegődtek, "csak úgy", kilométereken át? Nem maradtak le, ha egy lejtőn elgurultam, az emelkedőn utolértek. Mint ha tudták volna... Mint ha érezték volna... Nem tudom. Annyira meghatódtam ezen, de leginkább azon, ahogy az öreg megfordult. Biztos vagyok benne, hogy ez az állat az életét is áldozta volna azért, hogy megmentsen. Legalábbis így érzem, így éreztem akkor is.

Itt írok (kemping, terasz)

Lehet, hogy kamu az egész, és csak belekeveredtem egy helyi kutyabandaháborúba. Lehet, hogy ha egyszerűen megállok, az üldözők is megállnak (kösz a tanácsot mindenkinek, megkaptam sokfelől, de ehhez nem volt bátorságom, vagyis eszemben sem volt, nem gondolkoztam egy ezredmásodpercet sem, ösztön-üzemmódba kapcsoltam és fejvesztve menekülni kezdtem...). Mégis az egész egyszerűen felfoghatatlan számomra. Eközben otthon az utcára teszik a nem-kell-kutyákat, tele vannak a menhelyek és az ebtelepek. Nem csodálkozom, hogy elérzékenyültem, ahogy ez a két kutya megvédett és kihúzott a bajból.

Másnap, el az Ala mellett, dél felé...

Huhh, most nem tudok és nem is akarok többet írni - viszont a galéria még mesél ezt-azt, csekida!